Tokió, 2015. március 18., szerda; 21:54, valahol a
huszadik kerületben
Szerda este a
legtöbb diák általában odahaza tanul, legyen általános iskolás, gimnazista vagy
akár egyetemista. Általában. De nem
Park Chanyeol, aki vigyorogva és egy tálca sörrel a kezében foglal helyet az
asztalnál, ahol két fiatalabb barátja már várja.
- Na, végre –
sóhajt fel, enyhén túljátszva a pár
perces várakozás „nehézségeit” Sehun, aki karba tett kézzel és rosszalló
pillantásokkal ajándékozza meg a még mindig a tálcát szorongató idősebbet. –
Már kezdtem azt hinni, hogy szomjan fogunk halni.
- A következő
körért úgyis te mész – legyinti nyakon Chanyeol a szemtelen jómadarat, aki csak
fintorogva csúszik beljebb a bőrülésen, hogy a sarokban kényelmesen
elhelyezkedjen – a lehető legmesszebb helyezkedve a vörös hajú támadásai elől.
Az asztalnál ülő harmadik erre csak mosolyogva figyeli a másik két srác
civakodását, jót derülve a jeleneten.
- Te meg mit
vigyorogsz? – kérdezi a legidősebb. – Azt hiszed, hogy te megúszod? Még a
múltkori kávémmal is lógsz! – tettet felháborodottságot Chanyeol. Persze a
válasz reakció sem marad el, hiszen szinte egyszerre robban ki mindhármukból a
nevetés. Talán megártott az a sok sör...
- Kikérem
magamnak – csóválja a fejét Jongin. – Legutóbb is meghívtalak egy kör szakéra a
bárban.
- Oh, ugyan! Ki látta azt? – kérdezi Chanyeol.
- Én láttam –
szólal meg a legfiatalabb ártatlan arckifejezéssel, mire Chanyeol csak
összeszűkült szemekkel fordul felé.
- Ez nem éri! Mostanában túlságosan is jól kijöttök egymással – sóhajt fel
Chanyeol. Tény, hogy az utóbbi időben jócskán közelebb kerültek egymáshoz, mint
azt valaha is hitték volna, de úgy tűnik Chanyeolt ezt néha jobban zavarja,
mint a két érintetett. – Hol marad így a móka, hogy szívatom valamelyikőtöket,
ha állandóan én vagyok az áldozat? – húzza el a száját, miközben Sehun és
Jongin halványan egymásra mosolyog. – Van köztetek valami? – kérdezi hirtelen vádló hangon, mire mindkét srác arcára ráfagy
a mosoly.
- Miről
beszélsz? – értetlenkedik Jongin, hirtelen nem tudva, hogy miről beszél az
idősebb. – Oh... Félreérted.
- Meg se merem
kérdezni, hogy miket gondolsz a hátunk mögött – mondja Sehun. – Vagy csak
féltékeny vagy, mert nem tölthetsz elég időt kettesben valamelyikünkkel? – kötekedik
tovább, mire a legidősebb ábrázata még meglepettebb lesz, és csak nehezen tudja
megállni, hogy a száját ne tátsa a fiatalabb szavait hallva.
- Jut eszembe,
kellene egy kis segítség valamelyiknap, ha esetleg ráértek – tereli a szót
Chanyeol egyből, ahogy fel ocsúd döbbenetéből, miközben előbányássza a mobilját
a nadrágja zsebéből, mire a két fiatalabb újfent csak összemosolyog. Ezt a kört
ők nyerték, persze már előre számíthatnak az édes bosszúra is, de amiatt egyelőre nem kell, hogy fájjon a fejük.
– Az egyik beadandómhoz pszichológiai kutatásokat kell végeznem néhány
hallgatón, szóval... ha segítenétek, azt megköszönném.
- Hát nem is
tudom – feleli Sehun, ahogy újabb esélyt lát arra, hogy az idősebbet
kellemetlen helyzetbe hozza, ami roppantul szórakoztató a maga módján. –
Cserébe valamit kérnem kéne, nem?
- Jól van, megkapod,
amit akarsz – nyögi Chanyeol, ahogy belátja, nincs más lehetősége jelen
esetben. Az adu ezúttal a fiatalabbnál van, amivel nem habozik élni.
Megforgatja a szemét, ahogy a legfiatalabb önelégült mosolyát figyeli, majd kérdő
tekintettel inkább a másik fiúra pillant.
- Mikor is kell
ez a segítség? – érdeklődik, majd úgy tesz mintha a naptárat nézegetné a
mobilján, ezzel is bosszantva az idősebbet, aki csak elhúzza a száját. – Viccet
félre téve, csak azért, mert holnap és pénteken is teljes műszakban kell mennem
dolgozni a bárba.
- Holnap délután
bármikor, amikor te is ráérsz. Nem tart sokáig az egész, és csak egy-két papírt
kell kitölteni. Szóval oda fogsz érni.
- Legyen –
bólint rá Jongin is, majd a kezébe veszi az egyik, eddig a tálcán pihenő sörös
üveget és meghúzza. Chanyeol követve barátja példáját szintén elvesz egy
üveget, és lassan kortyolgatni kezdi, teljesen figyelmen kívül hagyva a
fiatalabbak gyanakvó pillantásait, melyek úgy vizslatják, mint vad a prédáját.
- Ideje lépnem –
sóhajt fel Jongin, miközben az órájára néz, ami szerint majdnem háromnegyed
tizenegy van.
- Már is? –
kérdezi meglepetten Chanyeol, miközben ő is az órájára pillant. – Még korán
van.
- Reggel zh-t írok,
és még át akarom nézni az anyagot – válaszolja a fiatalabb, de látszik rajta,
hogy pont annyi kedve van az egészhez, mint dolgozni menni a bárba este.
- És mégis mióta
vagy te ilyen lelkiismeretes tanuló? – motyogja Chanyeol, csak úgy magának,
amire persze Jongin egyáltalán nem reagál. Sehun nem mond semmit, csupán
csöndben figyeli a pakolászni kezdő szőkeséget, és a sörét szorongató vöröst.
- Holnap
beszélünk, srácok – mosolyodik el Jongin, ahogy felkel a bőrülésről, majd épp a
tárcájáért nyúl, hogy kifizesse a részét, mikor Chanyeol leinti.
- Meghívtalak
titeket. De ha nem lesz ötös a zh-d, kifizettetem veled az utolsó csepp sörig
az egészet – tartja fel roppant fenyegetően
mutatóujját, mire a fiatalabb csak szem forgatva bólint egyet.
- Jó éjt – int az
asztalnál ülőknek Jongin, azzal elindul a kijárat felé. Kis ideig csend
telepedik az asztalra, miközben az ott maradt két fiú figyeli az ajtón kilépő
harmadikat, hogy aztán ott folytassák az ivást, ahol előzőleg abbahagyták.
- Tényleg ír
holnap, vagy csak így akart megszabadulni tőled? – kérdezi Sehun, mire Chanyeol
nagyot néz a fiatalabbra.
- Ennyire
idegesítő lennék? – fintorog az idősebb, amolyan „akkor minek lógsz velem, te hülye?” fejet vágva.
- Nem így
értettem – feleli a fiatalabb, kissé bűnbánó ábrázattal az arcán. Leteszi a
kiürült üveget az asztalra, majd hátra dől a bőrülésen, miközben fél szemmel a kijárat
felé pillantgat. Nyugtalannak tűnik, amit Chanyeol először nem tud hová tenni,
és meg fordul a fejében, hogy talán mégse jön ki a két fiatalabb egymással. – Néha
olyan, mintha csupán kényszerből viselne el minket.
- Jongin már
csak ilyen – von vállat Chanyeol és megnyugszik, hogy csak ennyiről van szó. Ezek
szerint igenis jól kijönnek, bár
nyilvánvalóan semmi nincs közöttük. Egyelőre legalábbis. Ettől a
felfedezéstől pedig nevetnie kell. Ha ez a kettő valaha komolyabb kapcsolatba kezd
szimpla barátságnál, annak ő issza majd meg a levét. – Kicsit magának való, de
ebben nagyon is hasonlítotok.
A barna hajú
elhúzza a száját és nem mond semmit, Chanyeol pedig csak magában derülve
figyeli a fiatalabb arckifejezését. Sehun tisztában van vele, hogy igenis sok mindenben hasonlítanak egymásra
Jonginnal. Az utóbbi hetekben – mióta elkezdtek Chanyeolnak hála együtt lógni – volt alkalma bőven kiismerni a szőkeséget.
Ugyan messze nem ismeri még annyira, mint Chanyeolt, de sok mindent tud már
róla. Például hogy Jongin amilyen szófukarnak tűnik egy idegennek, annyira
nyílik meg azok körében, akikkel megtalálja a közös hangot.
Vagy olyan
apróságokat, minthogy Jongin minden reggelt minimum
egy nagy adag kávéval kezd, ezzel próbálva túlélni a napot az általában egész
estés meló után – amit mellesleg hiába ’nem
szeret’ – mégsem panaszkodik. Sehun persze nem érti, hogy ha olyan rémes,
miért nem hagyja ott, de Chanyeol már leszólta – hogy ne üsse az orrát más
dolgába állandóan –, ezért nem firtatja azóta.
Arról nem is
beszélve, hogy Jongin szinte állandóan magával cipel valamilyen, vaskos kötetet
– mellyel az órák közti időt üti el, ha épp nem a könyvtárban ücsörög. A fiúról
persze senki nem mondaná meg, hogy mekkora könyvmoly, ahogy Sehun sem sejtette,
de Jongin könyvek iránti szenvedélye
olyasvalami, ami előbb-utóbb mindenkinek feltűnik, aki legalább néhányszor
találkozott már a fiúval.
Persze –
leszámítva a néhány apróságot –, ennél jóval kevesebbet tud az igazi Jonginról. A szőkeség vajmi
keveset beszél magáról, vagy a múltjáról. Az egyetlen olyan dolog, amiről
Jongin nyíltan szokott beszélni, az a tánc.
A fiatalabb
persze tudja, hogy mások magánéletében vájkálni nem éppen illendő. Valamiért
mégis késztetést érez arra, hogy megfejtse a másik titkait, ha már úgy tűnik,
hogy Jongin – akarva-akaratlan – egyre több titkát tudja meg.
- Min agyalsz? –
szólal meg Chanyeol, mire a fiatalabb nagy, meglepett szemekkel pislog rá.
- Csak
elbambultam – legyint, egy halvány mosoly kíséretében, aztán felkel, hogy a
pultnál újabb kör italt szerezzen. Jobb, ha a felesleges gondolatmeneteket
elkerüli.
Chanyeol eközben
csak a fiatalabb hátát fürkészi, közben azon agyalva, Sehun tisztában van-e a
saját érzéseivel, vagy egyáltalán fel sem tűnt neki, mennyire is egyértelmű a
dolog.
Tokió, 2015. március 19., csütörtök; 8:08, valahol a
20. kerületben
- Üdvözöljük a
Tokyo Café-ban! – mosolyodik el a pultban álló lány, amint a fiú átlépi a küszöböt.
Egy futó mosoly tűnik fel az arcán, majd a kávézót kezdi vizslatni, hátha
sikerül megtalálnia a keresett személyt.
Nem látva a
szőke tincseket és a hozzájuk tartozó fiút, lassan megindul a szokásos asztal
felé, ahol észrevesz egy furcsa kupacot. Halkan elneveti magát, mikor a füzetén
szuszogó fiút megpillantja, majd csendben leül, a másikkal szemben, és amint
megjelenik a pincérlány, rendel magának egy kávét. Mialatt a kávéjára várakozik,
szemeivel a már jól megszokott sötétbarna- és bézsszínben virító helyiséget
fürkészi, olyan apróságokat észlelve, mint az a néhány, új virág a kirakatban,
amiket minden bizonnyal a műszakban lévő három pincérlány tett ki frissen, vagy
a hatalmas kép, mely a pult mögötti falon lóg, és ami az utolsó látogatásuk
alkalmával még nem volt ott.
Szeme azonban
újra és újra visszakalandozik az asztal túlsó felén szunyókáló szőkeségre,
akinek halk, egyenletes lélegzése jelzi, hogy mennyire is kimerült valójában. Nyilván
a fél éjszakát ébren töltötte, ami valószínűleg nem volt a legokosabb döntés –
tekintve, hogy Jongin aznap is éjszakás lesz, ahogy az legtöbbször lenni
szokott.
Felsóhajt, és
megrázza a fejét, pont mikor a pincérlány megjelenik a kávéjával. Halványan
elmosolyodik, majd a még mindig alvó szőkeségre néz, akit a lány is csak
megmosolyog, majd magára hagyja az asztalnál lévő két fiút.
Forró kávéjába
kortyolva, előhúzza a mobilját, hogy addig is elüsse az időt és megnézze a
reggeli híreket. A megszokott hírportál, kissé döcögős betöltését követően
lassan görget végig az oldalon, ahol a szokásos hirdetések és cikkek között keresgél.
„Gyilkosság egy külvárosi gyárban – Három
halott nőt találtak a gyár alagsorában”, „Eltűnt egy kisfiú a Shibuya állomásról – Édesanyja mellől rabolhatták
el a négy éves kisfiút”, „Piacra dobták
a legújabb mobilcsodát” és társaik között nem sok újdonság látott
napvilágot az elmúlt egy napban.
Az ember
előbb-utóbb hozzá kell, hogy szokjon
a rengeteg gyilkossághoz és eltűnéshez egy ilyen hatalmas városban. Szinte már
hétköznapinak számít egy-egy ilyen cikk, amit a legtöbb ember már többnyire észre
sem vesz, így ő is csak tovább görgeti az oldalt. Amin viszont rögtön megakad a
tekintete az egy cikk, mely egy újonnan felkapott fényképész – bizonyos Nagachika H. – kiállítását reklámozza, „A tánc ezer arca”.
Érdeklődve
kattint a linkre és olvas bele az ismertetőbe, ahol megtudja, hogy a férfi az ő
karukon végzett, pár évvel ezelőtt. Kedvcsinálónak pedig néhány képet is
mellékeltek, melyek táncosok tucatját mutatják be, különböző mozgások
közepette. Elmenti a linket, úgy döntve, hogy amint felébred a szőkeség,
elhívja, hogy együtt nézzék meg.
Ahogy leteszi a
kezében tartott csészét, véletlenül összekoccintja a tányérral, ami éles,
csilingelő hangot hallat. A kellemetlen zaj miatt mozdulatlanná dermed, és
kissé félve a másikra pillant. Az alvó fiú mocorogni kezd, mire ijedten figyeli
a helyezkedő szőkeséget, aki egy nagy szusszantást követően, békésen alszik
tovább. Megkönnyebbülten ereszt ki egy kisadag levegőt tüdejéből, közben fejét
csóválva, ahogy újra elmerül mobilja képernyőjében.
Az ajtó feletti
csengő hangjára az asztalnál ücsörgő fiú felkapja a fejét és ujjával jelöli
meg, hogy hol tartott a könyvben, majd odaint az éppen belépő vörös hajúnak,
aki egy széles vigyorral az arcán indul meg az asztal felé, miután rámosolygott
az egyik pincérlányra.
- Hé! – szólal
meg az asztal mellé érve, értetlenül meredve hol a rá bámuló fiúra, hol a még
mindig alvó másikra. – Hát ti?
- Már aludt,
mikor ideértem – von vállat Sehun, majd arrébb húzódik, hogy az idősebbik is
helyet foglalhasson. Chanyeol lehuppan a sötétbarna ülésre, a szuszogó fiút
utánozva, összefonja a karjait az asztalon, majd állát rátámasztva kezdi
szuggerálni a szőkeséget. – Mit csinálsz? – értetlenkedik a fiatalabb.
- Kíváncsi
vagyok valamire – von vállat az idősebb, és felegyenesedik. Óvatosan előre
nyúl, majd a szőke fiú vállára simítja kezét, amit óvatosan megráz. – Jongin?
Hé, kelj fel! – noszogatja a fiút, aki kis idő múlva megmoccan, halkan
nyöszörögve. – Jó reggelt, pukkancs.
- Mi a...? – emeli fel a fejét kissé
bágyadtan, majd hatalmasakat pislog először a vörös hajú zaklatójára, majd a
mellette helyet foglaló, csendben a háttérbe húzódó Sehunra is. – Elaludtam,
mi? – nyögi, majd felegyenesedik és kinyújtóztatja kissé elgémberedett végtagjait.
- Nagyon úgy
tűnik – mondja Chanyeol, majd a fiú előtt heverő füzetekre mered. – Még most is
tanultál?
- Valami olyasmi
– húzza a száját a fiatalabb, miközben két kezével a szemeit dörgöli, teljesen
olyan látványt nyújtva, mintha egy durcás kisfiú lenne igazából. – Bár jobbára
csak kínzom magamat. És ti? Mióta nézitek, ahogy alszom?
- Én csak most
értem ide – rázza a fejét a legidősebb, majd mindketten a legfiatalabbra
pillantanak, aki kissé megszeppenve ücsörög a helyén és azt kívánja, bár
láthatatlan lehetne legalább egy percig.
- Tényleg... mióta is ülök itt? – kérdezi
magától, és idegesen a tőle nem sokkal idősebb Jonginra pillant.
- Csak nem rég
értem ide – vágja rá, olyan hangsúllyal mintha éppen mentegetőzne. Vagyis pontosan azt teszem – kever le
egy gondolatbeli pofont magának. – És mivel gondoltam fáradt vagy... ezért nem
akartalak felkelteni – próbálja menteni a menthetőt, ami úgy néz ki sikerült is.
Talán mégsem sikerült annyira leégetnie magát, hogy aztán Chanyeol egy éven
keresztül ezzel piszkálja.
Jongin csak
halványan a fiúra mosolyog, majd az asztalhoz lépő pincérlányra néz, aki
összeszedi az üres csészéket, és megkérdezi tőlük, hogy hozhat-e még valamit.
A rendelésükre
várva a szokásos felállás megy végbe: Chanyeol beszél, Jongin néha reagál a
legidősebb szavaira, hol egy epés megjegyzéssel, hol csak apró mosolyokkal, míg
Sehun inkább csak hallgatja az idősebbeket, mindeközben a vele szemben ülő
szőkeséget vizslatva.
Az idősebb kissé
karikás szemeit figyeli, a szanaszét meredező szőke haját, melytől úgy néz ki,
mint akibe villám csapott és azt a szeretetteljes, fáradt mosolyt, amit a fiú
villant, Chanyeol gügye történeteit hallgatva. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy
hetekkel ezelőtt még mennyire ki nem állhatta a fiút – holott igazából még csak
nem is ismerte – és csupán a gondolattól, hogy szóba kelljen állnia vele,
borsódzott a háta.
- Ma is nagyon
hallgatag vagy, Sehun – szólal meg a legidősebb, mire az említett rákapja a
tekintetét, végig magán érezve a szőkeség kutató pillantásait is, amitől olyan
érzése támad, mintha a másik a velejéig látna.
- Csak
elgondolkoztam – hagyja annyiban, majd lopva ismét Jonginra tekint, aki már a
könyveit rendezgeti az asztalon. Mégis
mióta tekint másképp a fiúra? Fel sem tűnt neki igazán, de az idősebb a
mindennapjai részévé vált. Vagy még
többé? Legszívesebben felképelné magát, ahogy máris egész másféle dolgok jutnak eszébe. Hiszen Jongin csak egy barát – torkolja le magát, amitől csak még rosszabbul érzi
magát – már ha ez egyáltalán lehetséges.
Tény, ami tény,
hogy talán ő maga egész másként gondol erre a „kapcsolatra”, mint az idősebb.
Igazából még csak azt sem tudja, hogy Jongin milyen típusú fiúkat kedvel.
Sportolókat, irodalmárokat, idősebbeket vagy fiatalabbakat?
Újabb sokk ként
éri, hogy még egy dologgal bővült a titkos kis listája, avagy a „Mit nem tudtam
eddig Kim Jonginról”, ami ha így halad, egy vaskos kódexként végzi. Meg hát...
mi van akkor, ha Jongin kizárólag alkalmi partnert lát a férfiakban? Rövid
ismeretségük alatt szinte sose beszélt arról, hogy lenne valakije, vagy bármi
hasonlóról. Bár Chanyeolt ismerve, már
tudna ilyen létfontosságú dolgokról.
Egyáltalán, hogy jutottam idáig? – mélázik el,
majd frusztráltan felsóhajt és úgy dönt, hogy sokkal jobb lesz, ha ma már egyáltalán
nem töpreng semmin.
- Még kimegyek a
mosdóba – szólal meg Chanyeol, miután kifizette a saját részét a reggeliből.
Sehun csak bólint, miközben Jongin a tárcáját pakolja vissza a teletömött
oldaltáskába, amibe már az utolsó három vaskosabb könyv be sem fért. A fiatalabb
csak elmosolyodik, majd a pincérlány kezébe adja a már előre kiszámolt összeget
és egy apró mosollyal az arcán Jongin után indul a kijárat felé. Márciushoz
mérten kissé hűvös idő van, de végre nem kell a legvastagabb kabátokban
rohangálni, amit persze a legtöbben ki is használnak.
Jongin a
szomszéd üzlet kirakatát nézegeti, mikor Sehun mellé lép és a kezében
szorongatott telefonjára pillant. A
kiállítás! Félve pillant fel a szőkeségre, aki most őt nézi, majd halványan
a fiatalabbra mosolyog.
- Egész kellemes
időnk van ma – jelenti ki, de azért megigazítja a nyakában lógó kötött sálat.
- Igen – helyesel
Sehun. – De azért egy kicsivel lehetne melegebb – von vállat, majd úgy dönt,
hogy ennél alkalmasabb időpontot úgysem találhat. – Jongin... – szólítja meg az
idősebbet, aki érdeklődve emeli rá sötét szempárját. Nem bírja állni az idősebb
tekintetét, így a kirakat felé fordul és azt kezdi figyelni, hogy mit nézett
eddig az idősebb. – Lesz egy fotókiállítás a közelben, aminek „A tánc ezer arca” a címe... Arra
gondoltam, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem esetleg? – mondandója végére
szinte már suttog. Zavarát leplezve az idősebb felé fordul, aki csak mosolyogva
figyeli.
- Szívesen –
bólint rá Jongin, épp amikor megjelenik Sehun háta mögött a legidősebb, aki a
legfiatalabb nyakát átkarolva adja tudtára a társaságnak, hogy megjött.
- Mehetünk,
fiatalok? – kérdezi fülig érő vigyorával, elengedve a legfiatalabbat, hogy
elinduljon a nyomában két barátjával.
Tokió, 2015. március 19., csütörtök; 21:18, valahol
a 20. kerület szélén
A kis park,
gyéren megvilágított részén éppen egy fiatal férfi nyújtóztatja hosszú lábait,
egy kis frissítő, esti kocogás után. Habár a park szinte teljesen kihalt és
csendes, a fiú nem épp szívbajos ember lévén roppant nyugodtan végzi az edzés
utáni levezetést.
Mitől is kellene tartania?
Igaz, az utóbbi
időben a szóbeszéd szerint megnőtt errefelé a rablások száma, de ha az ember
kellőképp felkészült és elég elővigyázatos, sosem érheti meglepetés.
Vagy... mégis?
Befejezve a
nyújtást, felkapja a földön lévő kulacsát, melybe útközben párszor belekortyol.
A hűvös idő ellenére, jól esik kimerült testének a hideg víz, amit pár perc
alatt mind el is tűntet.
Izzadtságtól
gyöngyöző homlokát a hosszú ujjú dzsekijébe törli, miközben fülhallgatójának
egyik végét kihúzza a füléből, és zsebéből előhalássza a mobilját, csak hogy
írjon egy sms-t barátainak, miszerint kicsit késni fog az étteremből. A
hamarosan megérkező, kissé hőbörgő válaszüzenet elolvasása után, igencsak
jókedvűen folytatja útját a park kijárata felé, ahol a kocsijával leparkolt egy
órával ezelőtt.
Közelítve a kapu
felé megáll, majd végig tapogatja a zsebeit. Idegesen konstatálja, hogy a
kulcsa sehol sincs, így nagyot sóhajtva indul meg újra a hely felé, ahol nem
rég még nyújtásokat végzett. Egy pillanatra felmerül benne, hogy újabb sms-t
küldjön barátainak, de még plusz öt perc nem a világ vége, így hamar elveti a
gondolatot és gyorsabb tempóra vált.
Rendes
közvilágítás híján, a mobiljával világítva kénytelen a földet lesni, egyre inkább
felidegesítve magát azzal, hogy már így is bőven késésben van. Talán inkább hagynom kéne a francba a
vacsorát... Meg a kulcsot is. Egyáltalán minek ígértem meg, hogy elmegyek velük
abba a hülye étterembe? –
zsörtölődik magában, ahogy már hasa is jelzi, hogy ideje lenne magához venni
némi táplálékot. Franc essen az egészbe. Elhúzza
a száját, majd újra beletúr egy
nagyobb fűcsomóba, hátha az előbb véletlenül nem vette észre a kulcsait. Ám
persze az ezúttal sincs ott.
- Keresel
valamit? – kérdezi meg hirtelen valaki, mire kissé összerezzen a nem várt
hangtól, majd hátra bámul, egyenesen a mögötte álldogáló idegenre.
- Elhagytam a
kulcsomat – feleli, inkább csak az idegesség miatt, nem pedig azért, mert
segítséget várna az idegen férfitól.
- Oh, én
találtam egyet az előbb – mosolyodik el az idegen fiú, olyan angyali görbével
az ajkain, hogy az szinte megbabonázza az embert. Kabátja zsebében kezd
keresgélni, majd mosolyogva előkap valamit. – Ez az? – villantja fel, mire a
férfi megkönnyebbülten felsóhajt, mikor az ezüstös holdfényben megcsillan a
saját kulcscsomója.
- Igen. Nagyon
hálás vagyok, azt hiszem mondhatom, hogy életet mentettél – nevet fel most már
sokkal derűsebben, majd feltápászkodik, és megindul a másik felé. Szemtől
szemben jobban szemügyre veszi a másikat, aki inkább úgy fest, mintha valami
estélyre készült volna, semmint a parkba egy esti sétára. Fekete bőrkabátja
alatt, sötét inget visel, ami finoman látni engedi a fiú felsőtestének
vonalait. Világos bőrével tökéletes kontrasztot alkot sötét haja, ami a
homlokába lóg. A kora tavaszi hűvöshöz képest igencsak alul öltözöttnek számít,
még akkor is, ha hetek óta először ez a legmelegebb éjszaka. – Esetleg
meghálálhatom valamivel? – kérdezi, ahogy a mosolygó fiú a kezébe ejti a
kulcscsomóját.
- Hm, legyen. De
beérem valami aprósággal is – mosolyog, miközben szemeiben csintalan fény gyúl,
majd alig láthatóan az ajkába harap és úgy pillant fel a tőle fél fejjel
magasabb férfi szemeibe.
- Mondjuk egy
ital? – kérdezi a férfi, a másik mosolyában gyönyörködve. – Vagy esetleg egy
vacsora...? – csúszik ki a száján meggondolatlanul, a másik, meglehetősen nőies
és magával ragadó vonásait nézve.
- Azt hiszem, a
vacsora lesz a legjobb – mondja ártatlan arckifejezéssel, mire a másik csak
elmosolyodik.
- Hogy hívnak? –
kérdezi, ahogy eszébe jut, még nem tudja a szépséges férfi nevét.
- Ennyire fontos
ez? – kérdezi mosolyra görbülő szájjal, a másik értetlen pillantásai
kereszttüzében. – Hát legyen. Úgyis ez az utolsó dolog, amit hallani fogsz –
von vállat, majd megragadja a szituációt egyáltalán nem átlátó férfi vállait,
közel húzza magához, majd a fülébe súgja: – Baekhyun. Adj hálát a Sorsnak, hogy ez a név az utolsó az életedben – nevet fel, utoljára
a férfi szemeibe nézve, melyekben a félelem szikrája gyúl. S mielőtt bármit is
tehetne a rémülettől döbbent férfi, fogait annak nyakába mélyeszti. A fájdalmas
kiáltás hamar elhal, ahogy a torkát szorongató férfi keze alól vér bugyog fel. Futó ruháját a saját vére festi vörösre, ahogy hörögve még tesz néhány lépést, mielőtt összeesne.
Csend honol a
kis park, gyéren megvilágított részén. Egyetlen személy ücsörög a némaságban az
útról alig látható padon, vörös íriszekkel meredve a fogyatkozó Holdra, mely
ezüstös fényével beborítja a férfi finom vonásait. Szinte angyalinak hat, még úgy is, hogy nemrégiben kezét vörösre festette
annak a férfinak a vére, akit hidegvérrel megölt a Hold fénye alatt. Ajkán
mosoly görbül, ahogy törékenynek tűnő ujjai közt egy aprócska tárgyat
szorongat.
- Nem sokára
újra látjuk egymást – búgja ábrándosan, egy pillanatra megszorítva az apró
értéket kezében, mintha csak az ezüst égitesthez szólna. – Ott, ahol először
találkoztunk... Várni foglak!
[Sziasztok~
Elsősorban azt szeretném, hogy tudom rég volt már új fejezet, viszont ennek van néhány oka is, többek között az első egyetemi évem miatt tényleg nem sok mindenre maradt időm. A december-január elment a vizsgákra, meg a Karácsonyra és nagyon örültem akkor, hogy nagyjából sikeresen letudtam az első félévem. A tanév második fele viszont már megint csak nehézkesen ment, több órám volt, mást is kellett csinálnom, így kb. júliusig el voltam havazva a különböző iskolai dolgokkal, meg a vizsgákkal. Végsősoron pedig új lakást kellett találnom, mivel az előző főbérlőnk úgy döntött, hogy a hátsónk alól adja el a házat. Nem volt egyszerű ez az év, de ugyanakkor az én hibám is, szóval elnézést kérek, és igyekszem ezentúl jobban beosztani az időmet.
Másrészt nagyon remélem, hogy még vannak olyan emberek, akiket érdekel a történet. Nagyon örülnék a véleményeknek is ^^ Köszönöm, hogy elolvastátok :3
csók Nanami. ♥]